A kutatók régóta tisztában vannak azzal, hogy a legkülönfélébb állatfajoktól az emberszabásúakon át az emberig az élőlények bizonyos expanzív, erőt vagy agressziót kifejező pózokkal, mozdulatokkal fejezik ki dominanciájukat. A hím páva kiterjeszti a farktollait, hogy lenyűgözze a nőstényt; a nőstény hattyú felágaskodik és a szárnyával csapkod, hogy elijessze a fiókáit fenyegető embert. A gorilla mellét kidüllesztő, mellkasát öklével csapkodó képe szinte automatikusan az alfahím sztereotípiáját és az ehhez kapcsolódó asszociációkat ébreszti fel bennünk, és csupán a viselkedésük, testbeszédük alapján könnyen meg tudjuk különböztetni egy csimpánzcsapat alfahímjét is egy passzív, alárendelt hímtől. Az embernél sincs ez másként – a testbeszédünk világosan megmutatja, hogy mekkora hatalommal, önbizalommal rendelkezünk, mennyire érezzük magunkat fölényben vagy alárendelve a beszélgetőtársunkhoz képest. Olyan kutatás azonban mindezidáig nem létezett, amely azt vizsgálta volna, hogy egy erőt, dominanciát, magabiztosságot sugárzó viselkedés „visszafelé” is hat-e – azaz erősebbnek, magabiztosabbnak érezzük-e magunkat általa? Az az erő, amelyet kifelé, mások felé kommunikálunk, képes-e befelé, az érzéseink, gondolataink irányába is hatni, egyfajta befelé sugárzó erőként?

Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, először is tudnunk kell, milyen szubjektív érzések, illetve fiziológiai állapotok jellemzik azokat az embereket, akik nagy hatalommal és önbizalommal rendelkeznek. Az ilyen személyiségek neuroendokrin profilja lényegében két hormon esetében különbözik a kevésbé dominánsakétól: a tesztoszteron magasabb, illetve a stresszhormonként is ismert kortizol alacsonyabb szintjében. Általában szubjektíven is erősebbnek és magabiztosabbnak értékelik magukat; jobban ki tudják használni kognitív képességeiket, asszertívebbek, gyorsabban cselekszenek, s hajlamosabbak több kockázatot is vállalni. Mindezek alapján Cuddy és munkatársai azt a kérdést tették fel: vajon az „erős” pózok felvétele („power posing”) segíthet-e abban, hogy valóban erősnek és magabiztosnak érezzük magunkat – illetve hogy ez a fiziológiai mutatóinkban is megmutatkozik-e. A válasz egy hangos és egyértelmű igen, amelyet egy lenyűgözően egyszerű kísérlettel demonstráltak. A résztvevőket két csoportra osztották, az egyikben egy erőt sugárzó, magabiztos pózt kellett felvenniük és két percig tartaniuk, a másikban pedig ennek az ellenkezőjét. Az erős póz a nonverbális viselkedéssel foglalkozó szakirodalom alapján olyan testhelyzet, amely egyrészt expanzív, azaz nagy helyet foglal el a térből (pl. terpeszállás, csípőre tett kezek), másrészt a testtartás nyitott (pl. a kezek össze vannak fonva a tarkón). A „gyenge póz” ennek pontosan az ellenkezője: a testtartás inkább zárt, a karok vagy lábak keresztezettek, és a test összehúzódik, kevés helyet foglal el a térből. A kísérlet előtt és után is nyálmintát vettek a résztvevőktől, hogy ebből kimutathassák a tesztoszteron és kortizol szintjének változását.  Az eredmények magukért beszélnek. Az erős pózokat felvevő alanyok nem csupán nagyobb önbizalomról és kontrollérzésről számoltak be, mint a másik csoport tagjai, de a hormonszintjükben is változás mutatkozott. A tesztoszteronszintjük 20 százalékkal emelkedett, kortizolszintjük pedig 25 százalékkal csökkent a kísérlet előtti értékhez képest – azaz már kétpercnyi pózolás valódi fiziológiai változásokat okozott a szervezetükben. A másik csoport tagjai ezzel ellentétes mintázatot mutattak: tesztoszteronszintjük 10 százalékkal csökkent, kortizolszintjük 15 százalékkal nőtt, és szubjektíven is kevésbé érezték magukat magabiztosnak.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 5. számában olvasható