Mindenki maga dönt arról, hogy a kapcsolaton belül keletkező feszültséget a pár tagjai „hová viszik”: egymás között harcolják meg, vagy szüleiket hívják segítségül, netán testvéreiket vonják be, netán megértő idegenekkel, fodrásszal, kozmetikussal, edzőtárssal beszélik meg, esetleg a barátaiknak teregetik ki. A barátoknak ilyenkor rendkívül fontos, tükörtartó szerepük van: egy párkapcsolati vitáról beszélgetve elmondhatják, hogy „milyen hülye a párod, mennyire igazad volt, hogy így reagáltál”. De előfordulhat, hogy barátságunk mélyre nyúló gyökerei ellenére (vagy pont azért) felhívják a figyelmünket, hogy „te mennyire hülye vagy, egyáltalán nincs igazad, szegény párod meg csak tűr”.

A párok életében néhány együtt töltött év vagy évtized után eljön az az idő is, amikor mindketten igényelni kezdik az önálló tevékenységeket, és egyre gyakrabban hangzik el, hogy „Már megint a haverokkal mész sörözni / a lányokkal cipőt nézni; ahelyett, hogy velem beszélgetnél!” Nagyon nehéz ezt belülről úgy látni, hogy ez a „külső program” a kapcsolat egyfajta védelme, pedig sokszor ekként is szolgál. Nem a másikat terhelem minden gondommal, nem a társamnak dohogok mindenről, nem neki panaszkodom olyan dolgokról, amik esetleg őt nem is érintik, hanem a feszültségeimet a családon „kívülre viszem” – sőt esetleg pont a kapcsolatunkban keletkező feszültségeket csökkentem azzal, hogy mielőtt párom fejéhez vágnám az egészet, átbeszélem a számomra bizalmas személyekkel, például a barátaimmal. 

Ezenfelül a barátok biztonságos, ismerős terepet nyújtanak a kapcsolaton belüli és kívüli szerepek gyakorlásához – sőt az is lehet, hogy az otthonról hozott mintákat pont a barátok segítenek átírni. Olyan tevékenységekre buzdítanak, amelyeket addig sosem próbáltunk, mert azt nem láthattuk az azonos nemű szülőtől. 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 5. számában olvasható