A húszas éveik végén, harmincas éveik elején lévő ifjak kényelmesnek találják a szülői házban maradást

Félig felnőtt gyerekek

Leválási nehézségek

A mai fiatalok nem siettetik a felnőtté válást… Nem várják, mint nagymamáik egykoron, hogy mikor viselhetnek már „hosszú szoknyát”, mikor kaphatnak igazi önállóságot. Tanulmányaik vége felé kétségbeesetten keresgélik a megoldást, hogyan is lehetne elhalasztani a nagy horderejű döntéseket: a kilépést a munkaerőpiacra, a családalapítás felelősségét, miként lehetne kicsit meghosszabbítani a felhőtlen diákéletet. Sok második diploma, PhD-fokozat nem a tudomány iránti vonzódáson, hanem a szabadabb diákélet tartósításán, a felnőttlét terheinek elodázásán alapszik. Ma már nemcsak kapuzárási, hanem kapunyitási pánikról is beszélhetünk. Kilépni, dönteni, elköteleződni, választani épp oly sok stresszel jár, mint a lehetőségek kapuját – néhány évtizeddel később – berekeszteni.

Azon ma már kevesen csodálkoznak, hogy a húszas éveik vége felé járó hölgyek és urak még igencsak korainak érzik a házasodást, s nem kevesen a gyermekvállalást a harmincas éveik közepére, végére tervezik. Nem pusztán a munkába állás és a családalapítás elkötelezettsége, hanem a fiatal felnőttkor harmadik fontos lélektani feladata, az eredeti családról való leválás is igencsak elhúzódik, amely pedig az önálló, felnőtt identitás megformálását, stabilizálódását jelenti. Persze kell hozzá szülő is, olyan, akiről le lehet válni, akihez szeretetteljes kapcsolat fűződik. Ideális esetben a szülők értékrendjét nem megtagadja, hanem továbbviszi és saját képére formálja úgy, hogy közben továbbra is bensőséges, baráti kapcsolatban maradnak. A leválás akkor teljes, ha mind földrajzilag, mind értékrendben, döntési kompetenciában, életformában, és nem utolsósorban egzisztenciában is megmutatkozik. Aki munkába állt ugyan, de a gyerekszobájában lakik és anyuka teszi elé a vacsorát, az még csak részlegesen felnőtt.
 
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 6. számában olvasható