Az önámítás és az arra való rádöbbenés mindig egy történet része

Az önámítás trükkjei

Pintér Judit Nóra

Lássunk néhány példát, mi történik akkor, amikor az ember önámítást „végez”, illetve önámítás áldozatául esik – még eldöntetlen, hogy mennyire tudatos ez a magunkon, magunkkal szemben, magunkért alkalmazott megtévesztés. Tegyük fel, hogy megtetszik valaki, de történetesen jegyben járok, ezért inkább azzal ámítom magam, hogy nem is tetszik. Azonban ez a kellemetlen „tény”, hogy olyasvalakire vágyom, akire nem volna szabad, valahogy mégis jelen van a tudatom hátterében. Hasonló „önkábítás” történik, ha nem akarunk tudomást venni szerelmünk hűtlenségének jeleiről; próbáljuk magunkat meggyőzni az ellenkezőjéről, azt tettetjük saját magunk előtt is, mintha egy olyan valóság lenne érvényben, amelyben szerelmünk hű hozzánk. Azonban eljöhet egy pillanat, amikor a „valóság arcul csap”, és többé már nem menekülhetünk el a tények elől…

Az önámításhoz tehát feltétlenül szükséges, hogy akarjam az illúziót, vagy finomabban fogalmazva: részt vegyek benne – hiszen ön-ámítok. Olyan ez, mint amikor bűvészmutatványt nézünk. Éppen ott a másik ámít engem, s bár lehet, hogy nagyon szeretném megfejteni a mutatványát, mégis részévé válok a játéknak, hiszen azért megyek oda, hogy varázslatot lássak. Azt akarom, hogy valaki a cilinderéből előhúzzon egy nyulat, és nagyon csalódott lennék, ha közben megpillantanám a nyúl kikandikáló fülét a bűvész kabátujjában. Tehát még ha az értelmemmel szeretném is megfejteni a trükköt, és érdekes lenne, ha utána a varázsló beavatna a titokba, mindenekelőtt azt szeretném érezni: varázslat. Ehhez pedig az kell, hogy akarjam, elvárjam vagy vágyjam a varázslatot. 
 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia most megjelent 2011. 1. számában olvasható