Marshmallow teszt – újrajátszva
A kísérlet egyszerű. Négyéves gyerekeknek kínálnak választási lehetőséget: megehetik azonnal a kapott egy kocka pillecukrot, de ha várnak vele 15 percig – vagyis addig, amíg a kísérletvezető visszajön –, akkor kettőt kapnak. A „jellempróbáló” kísérletet először a hatvanas években végezte el Walter Michael, a Stanford Egyetem professzora, majd azóta mások máshol többször megismételték, legutóbb dr. David Walsh. Az ő vizsgálatának videóképei vannak fönt az interneten, bárki megnézheti őket a YouTube-on (Marshmallow Test) – nem fog csalatkozni bennük. A tudósok persze arra kíváncsiak, hogy ebben a korban a gyerekek mekkora önfegyelemre képesek – ki tudják-e előre számolni, mikor járnak jobban nyalánkságilag: ha azonnal megesznek egyet, vagy ha önmegtartóztatással kiérdemlik a másodikat is. Vagyis: melyik gyerek mennyire képes – és akar – ellenállni az azonnali befalás kísértésének a dupla adag érdekében.
Fontos kísérlet ez a mai világban, amikor egyre jobban tért hódít a mindent azonnal akarás elve, az, hogy csak a jelenlétezik: a múlt bonyolult, jobb elfelejteni, a jövő pedig bizonytalan és különben sem érdekes. Hiszen végeredményben sosincs jövő, mindig csak jelen van – a múlt volt, a jövő csak lesz, ha lesz. Nagyjából egyidős az emberiséggel ez a dilemma: gondoljunk-e a jövőre, hisz mégiscsak ott vár a sorára, előttünk toporog, karnyújtásnyira a jelentől. A gyűjtögető életmód – akár a mókust vagy a hörcsögöt – rákényszerítette az embert, hogy gondoljon a jövőre is, s akkor „spájzolja be” a gyümölcsöt, a magvakat, gyökereket, amikor lehet. És jövőorientált mindenféle gazdálkodás, a növénytermesztés, az állattenyésztés is: azért vetek, hogy – majd – arathassak.
A téma az irodalomban is jelen van, így Aesopus, később pedig La Fontaine állatmeséiben: a leghíresebb talán a jelennek élő könnyelmű tücsök és a jövőre gondoló szorgos hangya története. De van fordított üzenet is, már az ókorban a hedonisták jelszava lett a horatiusi biztatás: „minden órának szakaszd le virágát”. Ezerszámra hozhatnánk a „felnőtt” példákat is az egyéni és kollektív önfegyelemre. A múlt század közepén például azt verték a fejünkbe, hogy ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot. Ami lényegében azt jelentette, hogy ne zabáljuk föl a jövőnket, egy kicsit konkrétabban azt, hogy inkább éhezzünk, mert azzal a jövőt szolgáljuk. Az aranytojást tojó tyúk meséjét azóta már többször előadták – a tyúk mindig megmaradt, az aranytojást sosem láttuk…
A gyerekek önuralmi, mérlegelési képességéről és hajlandóságáról szól tehát a kísérlet, azt bizonyítja be nagyon meggyőzően a szülők számára, hogy kellő következetességgel a gyerekek nagyon is nevelhetők az önfegyelemre. De nekem a tudományos eredménynél is érdekesebb volt a gyermeki metakommunikáció csodája. Mennyi mindent kifejeznek ezek a néma mozdulatok, gesztusok, nézések, mimikák a laboratóriumban – szemben a hívogató cukorkával és a lassú idővel.