Az elmúlt időszakban két – egymáshoz szorosan kapcsolódó, a pszichológiában is jelentős helyet képviselő – téma került a társadalmi érdeklődés fókuszába: a test és az evés. A test alakjára, az ételfogyasztás mértékére vonatkozó szociokulturális „elvárások” tömegesen áramlanak felénk, és így nem tekinthető a véletlen művének, hogy az ehhez kapcsolódó problémák is egyre gyakoribbak.  A szakemberek többsége egyetért azzal, hogy a médiumok a modern, divatos életmód közvetítésével, a mesterséges szépségideál kialakításával, valamint a karcsúság fontosságának túlhangsúlyozásával hamis képet keltenek az ideális női alakról, ezáltal jelentős szerepet játszanak a testképzavar, és így közvetve az evészavarok kialakulásában. (Túry és Szabó 2000, Forgács 2004)

Távol áll tőlem az a szándék, hogy a médiát egyedüli „bűnbaknak” kiáltsam ki, hiszen az evészavarok kialakulásának és fennmaradásának folyamata a biológiai, pszichológiai és szociális tényezők többszörös együttjárásából fakad, melyben a karcsúságot érintő társadalmi normák mellett ugyanolyan jelentős szerepe van például a családi kapcsolatoknak, a szülők testsúlyhoz viszonyulásának és viselkedésének, a testképre vonatkozó percepcióknak (Pászthy 2007). Célom egyfajta „kéziszótár” nyújtása, mely eligazítást ad a médiából áramló üzenetek világában. A képzeletbeli „szótár” atyja Forgács Attila, akinek gondolataiból szeretnék majd egy szeletet felmutatni.

Előtte azonban álljon itt egy meggyőző erejű kísérlet azon kételkedők számára, akik nem hisznek a médiában lakozó hatalmas „átformáló” erőben. Becker és munkatársai (2002) a Fidzsi-szigeteken vizsgálták a táplálkozási magatartás zavarait – pontosabban ezen zavarok gyakoriságának változását – serdülő lányok között a rendszeres televíziós műsor bevezetése után egy hónappal, illetve három évvel később. Korábban a szigeteken nem fordult elő evészavar, és a „jól megtermett, izmos alkat” volt mindkét nem esetében a preferált szépségideál. Három év alatt azonban a vizsgált populáció körében drámaian megnőtt a kóros testsúlykontroll-módszereket alkalmazók száma. A rendszeres televíziós sugárzást követően a serdülő lányok 74 százaléka érezte magát a „túl nagynak”, illetve „túl kövérnek”. Ez a vizsgálat is alátámasztja azokat az elméleteket, melyek a televízió, mint mintaadó jelentős szerepét hangsúlyozzák a testképzavar kialakulásában. 

Elgondolkodtató az a tény, hogy a fenti vizsgálatban kizárólag a televíziós műsor idézett elő ilyen nagymértékű változást, és nem esett szó a nyomtatott sajtóról, mely manapság hétről hétre újabb diétázási csodamódszerekről, divatos fitnesz-életmódokról ad számot, s nem tettek említést a rádióműsorokról, valamint az információk legnagyobb tárházáról, az internetről sem. 

 Honnan szerezzük az információt?

A táplálkozással kapcsolatos vélekedéseket, hiedelmeket, attitűdöket és szokásokat alapvetően három tényező befolyásolja: a genetikai szabályozás, az étellel kapcsolatos direkt (közvetlen) tapasztalatok, valamint a szociokulturális hatások. Az utóbbi 70 év kutatási eredményeinek döntő többsége szerint az evési magatartást elsősorban az anyák határozzák meg. Mivel általában ők az élelmiszerek fő beszerzői, az ételek leggyakoribb elkészítői, az ő kezükben van az irányítás a család evési szokásainak kialakításában. Kétségtelenül így van ez a kora gyermekkori periódus alatt, ám később ezt a „befolyásoló szerepet” egyre inkább a kortárs-, majd a referenciacsoportok veszik át – illetve manapság leginkább a reklámok. Az, hogy mi ehető, az ételeket hogyan kell elkészíteni, hol lehet beszerezni, mennyi a kalóriatartalma… mind-mind a társadalom által közvetített ismeret. Nagyon gyakran híres sportolóktól, popsztároktól, színészektől szerezhetőek be ezek az információk, ugyanis az élelmiszerek reklámkampányai előszeretettel alkalmaznak ilyen véleményformáló ideálszemélyeket. A kívánatos testméreteket szintén – az alább tárgyalásra kerülő – szociokulturális üzenetek határozzák meg (Forgács, 2008).

 Milyen eszközzel él a marketing?

A fogyasztói társadalomban megfigyelhető egyfajta ambivalencia, melyre a média mind inkább „ráerősít”. Egyrészről megjelenik a fogyasztás „járványa”: a modern ember mindent túlfogyaszt – több ételt, több energiát, több információt, több árut vesz magához. Ugyanakkor egy ellentmondó parancs is jelen van, mely mértékletességre int, azt üzeni: légy sovány. Ám a média nemcsak felcsillantja az elérendő célt, de alternatívákat is kínál az eléréséhez, melynek legnagyobb haszonélvezője a „fogyókúra-piac”. 

A reklámok és a médiumok két egymásra épülő hatásmechanizmussal élnek. Elsőként, a motivációs fázisban felkeltik a vágyat a kulturális testideál elérésére. Azt az üzenetet közvetítik, hogy a sovány ember szép, fiatalos, boldog, sikeres, elismert és népszerű. Ezt követi a bűntudatébresztés, melynek célja a nemkívánatos testi állapotok megváltoztatása. Mivel rájöttek arra, hogy a „kövér test egészségtelen” üzenet nem bizonyul elég motiváló erőnek, lecserélték a „kövér test csúnya és depresszióval jár együtt” marketingüzenetre. A reklámok nagy része azonban már nem foglalkozik a motivációs fázissal, hiszen úgy gondolják, hogy a nők tudatába már kellően beleégett az a gondolat, hogy le kell fogyniuk! Ennek a felfogásnak a hívei inkább a második, a problémamegoldó fázisra helyezik a hangsúlyt, mely a vágyak kielégítésére, valamint a bűntudat enyhítésére nyújt megoldási javaslatokat (Forgács, 2008). Itt kezdődik el igazán a versengés a különböző fogyókúrás módszerek között: a meggyőzés, hogy miért éppen az a módszer az, amire mindig is vártunk, na és persze kihagyhatatlan elem a szemfényvesztés, a csodás átváltozások, az ilyen volt–ilyen lett marketingfogások.

 Üzenet a médiából

Légy karcsú! – „Mellékhatás”= Anorexia nervosa

Mint már utaltam rá, a 20. század olyan kor, melynek rögeszméje a karcsúság, a testi szépség. Ám nem volt ez mindig így, hiszen „Míg a század elején a töltött galambokért rajongott a világ, a húszas években már a lapos mellűek jöttek divatba, hogy aztán 1950 tájékán átadják a helyüket a telt idomú homokóráknak. Ma ismét a cingárság a sikk” (Garner, 1992).

A szépségversenyek jól tükrözik azt az ideált, amit a társadalmunk szépnek tart, és a tendenciát, miszerint a résztvevők évről évre soványabbak. A Miss Amerika szépségverseny győztesei például a BMI-t, vagyis a testtömegindexet tekintve drasztikus változáson mentek keresztül. 

A média az elérhetetlen, egészségtelenül sovány nőideált reklámozza. Legalább 180 cm magas, maximum 45 kg-os, mindig mosolygós, kiegyensúlyozottnak, sikeresnek feltüntetett nők köszönnek vissza a képernyőn vagy az újságok hasábjain. A nők többsége úgy gondolja, csak akkor válhat boldoggá, sikeressé, ha ezekkel az irreális adottságokkal rendelkezik. Ez az elérhetetlen soványságideál természetes módon maga után vonja a problémák széles skáláját, mely az önértékelési zavaroktól, a testképzavarokon át egészen a súlyos anorexia nervosához (köznapi szóhasználatban: kóros soványság) is vezethet. 

Egyél! Fogyassz! – „Mellékhatás”: Elhízás

Ha a képzeletbeli mérleg egyik oldalára a soványságot hirdető reklámok, fogyókúra-kampányok kerülnek, akkor a másik oldalra a kiegyenlítés érdekében azonos mennyiségű „Vásárolj minél többet, mert nálunk a legolcsóbb” típusú hirdetések kerülnek, melyek a fogyasztásra buzdítanak. A vég nélküli fogyasztás eredménye pedig nem lehet más, mint a kóros elhízás. 

Bizonyára mindenkiben felmerül egy furcsa, paradox érzés a médiumok által közvetített két legjelentősebb üzenet felé. Ezt az ellentmondást azonban nem áll módomban feloldani, hiszen a médiumok úgynevezett „kettős kötéssel” is élnek, melynek során ezt a két üzenetet egybeolvasztják, és így megteremtik a bábeli zűrzavar újkori példáját. 

„Legyen karcsú, fogyjon le” + „Vegyen, fogyasszon, egyen!” = „Egyen és fogyjon” „Ha ezt eszi, biztosan sikerül megszabadulni a feleslegétől!”

A fent említett két üzenet viaskodása fejeződik ki szimbolikusan a bulimia nervosaként ismert táplálkozási zavarban, melyben a falási, túlevési epizódokat a súlygyarapodást megakadályozó kompenzáló viselkedések követik, mint az önhánytatás, hashajtók, vizelethajtók alkalmazása (Túry, 2005).

 Félj az ételtől! „Mellékhatás”= ételfóbiák, orthorexia nervosa

 A különféle ételfóbiák (pl.: zsír-, cukor-, sófóbia) reális társadalmi hátterét az élelmiszerbotrányok képezik, melyet a médiumok sokszor irreálisan felnagyítanak. Csak néhány példát említenék az elmúlt évek hazai ételbotrányaiból: 300 tonna bizonytalan eredetű romlott hús, kergemarhakór, madárinfluenza, rákkeltő guargumi (E412). Ezekre az esetekre is jellemző a várható kockázatok eltúlzása, mely azt eredményezi, hogy az emberek súlyosabbnak érzékelik a helyzetet, mint amilyen valójában. (A fent említett botrányok nagy részéről kiderült, hogy a betegségben érintettek száma néhol a 100-at sem haladja meg). Ehhez járul hozzá az is, hogy az élelmiszer-biztonsági szervezetek rendszerint fáziskéséssel, csak akkor leplezik le a káros ételeket, mikor azok már kikerültek a boltok polcaira, illetve a terített asztalra, így szabad utat engedve a generalizált ételfóbiák kialakulásának (Forgács, 2008).

Azt látjuk, hogy a médiumok az ételekhez társított hagyományos jelzőkőn („finom”, „ízletes”) túl újakkal is élnek, melyek az ételekkel szembeni fenntartásokat, félelmeket sugallják. Ilyen például: „mesterséges”, „tele van méreganyaggal”, „egészségre káros”. Ennek köszönhetően a fogyókúra-piac mellett megjelent egy új, gyümölcsöző ágazat is, melynek a „méregtelenítő-piac” fantázianevet adhatnánk. Legismertebb jelszavuk az „élj egészségesen”, és legújabb csodafegyverük, melynek tömegek behódolnak, a lúgosítás. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy megjelent egy újabb evéssel kapcsolatos zavar, mely orthorexia nervosaként ismeretes. A kórkép egészségesétel-függőséget jelent, és mindössze egy évtizedes múltra tekint vissza. Az orthorexia nervosában bizarr módon az egészségesség válik kényszertünetté, hiszen a személy csak egészséges – vagy annak tartott – ételeket hajlandó elfogyasztani, s még a koplalást is vállalja, nehogy „tisztátalan” ételt kelljen magához vennie (Dudás és Túry 2008).

 „Nem vagy elég férfias”- „Mellékhatás”: Izomdiszmorfia

 A médiumok által közvetített üzenetek célcsoportjai nem csupán a nők – a férfiak éppúgy érintettek. Természetesen az ő esetükben nem a soványság az „etalon”, hanem a minél izmosabb, erősebb, férfiasabb megjelenés. Az elmúlt évtizedekben hihetetlenül megnőtt az edzőtermek, valamint a férfiaknak szóló magazinok száma, melyekben hol csodagépek használatának lehetőségével, hol jó tanácsokkal igyekeznek ellátni a soha nem elég férfias férfiakat. 

Az irreális ideálkép hajszolása ebben az esetben is képes kóros formát ölteni: a férfiak modern testképzavara, az izomdiszmorfia (korábbi nevén inverz anorexia). Ez a zavar a testépítő férfiakra jellemző, akik igen izmosak, súlytöbbletük van, de rettegnek a soványságtól (eszünkbe juthat nagyszüleink figyelmeztetése: „A férfi, nem férfi 100 kg alatt”), illetve kicsinek tartják magukat, és nagyobbak szeretnének lenni. Ezen felül rejtőzködő viselkedés (melegben is vastag kabátot hordanak, strandra vélt „soványságuk” miatt nem járnak), és anabolikus szteroidok használata is jellemzi őket (Forgács, 2004).

A gyermekeket is csapdába ejtik

A reklámok, a médiumok nemcsak a nőket és a férfiakat szólítják meg előszeretettel, hanem a legkönnyebben megragadható, még minden új dologra fogékony gyermekeket is. Az élelmiszergyártó cégek szívesen „szerepeltetnek” rajzfilmhősöket termékeik arculatában, a játékgyártó cégek pedig a nagy számban ismételt reklámokkal célozzák meg a gyermekek figyelmét (na és persze a szülők pénztárcáját). Érdemes azonban elgondolkodni, hogy milyen játékok megvásárlására kapunk buzdítást.

A legtöbb kislány számára a babákkal való foglalatoskodás és szerepjáték a felnőtté válás egyik ártatlan, ugyanakkor fontos és kifejezetten hasznos részfolyamata. A Barbie baba az eddigi legsikeresebb, legkeresettebb játékok egyike. A világon évente mintegy 800 milliót adnak el belőlük. Nem véletlenül: Barbie órákig öltöztethető, szépíthető, és megállás nélkül csodálható. Nem árt tudni azonban, hogy ez a baba, és férfi partnere, Ken, bár emberi alakok, erősen irreális utánzatai az embernek. Ha Barbie igazi volna, a nyaka túl hosszú és vékony lenne ahhoz, hogy elbírja a fejének súlyát, felsőtestének arányai miatt pedig nehézkes lenne számára, hogy normálisan, egyenesen tudjon járni. Ha Ken igazi volna, a hatalmas mellkasa, és a szörnyen vastag nyaka eleve kizárná, hogy pólót tudjon viselni.

Ha Barbie és Ken élne

(Forrás: Statistics from Brownell KD, Napolitano MA. Distorting reality for children: body size proportions of Barbie and Ken dolls. Int J Eat Disord 1995;18(3):295-298.)

A táblázat alapján egy átlagos nőnek például, aki 158 cm magas és 57 kg, 61 cm-t kellene nőnie magasságban, 13 cm-t mellbőségben, és 15 cm-t kellene fogynia derékban ahhoz, hogy Barbie arányaival rendelkezzen. Ugyanígy egy átlagos, 183 cm magas, 84 kg-os férfinak 51 cm-t kellene rátornáznia magasságára, 21 cm-t a derékbőségre, és 20 cm-t a mellbőségre ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint Ken.

Ezek az értékek értelemszerűen meghazudtolják az ember genetikai adottságait és teljesítőképességét, és amikor ilyesmit hallunk, talán jót mosolygunk rajta – de ne felejtsük el, hogy a gyerekek ezekkel a babákkal játszanak, és mivel nem tudják még elválasztani a valót a valótlantól, ezeket a babákat fogadják el reálisnak, ezekben a babákban látják az embert, és ezek a babák formálják az emberi testről alkotott elképzeléseiket. Később pedig hozzájuk akarnak majd hasonlítani. Mint láthattuk, a média pedig „támogatja” ezt a vágyakozást…

Létezik megoldás?

Mielőtt a világban előforduló összes problémáért a médiumokat tennénk felelőssé, még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a testképzavarok és az evészavarok kialakulásának folyamatában több tényező játszik szerepet. Annyit azonban talán mindannyian elfogadhatunk, hogy a médiának jelentős szerepe van ezen zavarok kialakulásában és fenntartásában. 

Megoldást az jelenthetne, ha a tömegtájékoztatásban jelentős változás menne végbe, melynek hatására a női alakok és méretek szélesebb spektrumát mutatnák meg, így bizonyítva, hogy többféle társadalmilag-esztétikailag elfogadható női (és természetesen férfi) alak létezik. Ezt a célt tűzte ki az a kampány, mely a „valódi szépségre” próbálta felhívni a figyelmet, ám nem érte el a remélt hatást. Így inkább a megelőzésre kell nagyobb hangsúlyt fektetni, melynek fontos része a népesség széles körű tájékoztatása az evészavarok természetéről és súlyosságáról. Ezenfelül elengedhetetlen a stresszleküzdő technikák elsajátítása, valamint az önismereti munka, melyben a pszichológusok tudnak kompetens segítséget nyújtani. Amit azonban mindannyian megtehetünk: szem előtt tartjuk, hogy a reklámokban, divatmagazinokban szereplő „ideálok” irreálisak, a valóságban nem léteznek, és a soványság nem biztosítéka a boldogságnak, sikerességnek. A legfontosabb a harmónia, és az antik költő, Horatius szavaival élve az „arany középút” („Aurea mediocitras”) megtalálása…  

Hivatkozások:

Túry F., Szabó P. (2000) A táplálkozási magatartás zavarai: az anorexia nervosa és a bulimia nervosa. Medicina, Budapest.

Forgács A. (2004) Az evés lélektana. Akadémia kiadó, Budapest.

Pászthy B. (2007) A gyermek- és serdülőkori anorexia nervosa pszichoszomatikus jellemzői. Doktori értekezés. Semmelweis Egyetem. Klinikai Orvostudományok Doktori Iskola.

Becker, A.E., Burwell, R. A., Gilman S. E., Herzog, D. B., Hamburg, P. (2002) Eating behaviours and attitudes following prolonged exposures to television among ethnic Fijian adolescent girls. Brit J. Psychiatry, 180: 509-514.

Forgács A. (2008) Az ételfogyasztás mértékét szabályozó szociokulturális tényezők. In Túry F, Pászthy B. (szerk.) Evészavarok  Testképzavarok. Pro Die kiadó, Budapest. 341-352.

Garner, D.M., M.V. Garner, and L.F. Van Egeren, Body dissatisfaction adjusted for weight: The Body Illusion Index. International Journal of Eating Disorders, 1992. 12(3): p. 263-271. 

Túry F. (2005) Anorexia, bulimia. Önsegítő és családsegítő kalauz. Print-X-Budavár Kiadó.

Forgács A., Forgács D., Németh M. (2008) Potenciálos evészavar-generátor avagy hogyan fedezzünk fel újabb evészavarokat? In Túry F, Pászthy B. (szerk.) Evészavarok és Testképzavarok. Pro Die kiadó, Budapest. 121-134.

Dudás K., Túry F. (2008) Orthorexia nervosa avagy egészségesétel-függőség: evészavar vagy maladaptív túlélési stratégia? ? In Túry F, Pászthy B. (szerk.) Evészavarok és Testképzavarok. Pro Die kiadó, Budapest. 53-62.

Előadások:

Forgács A.: Evészavarok a média fogságában. Az evés és a testkép zavarai a gyermekkortól a felnőttkorig.

II. Magyar Evészavar Kongresszus. Budapest, 2008. szeptember 19-20.

Forgács A.: Evészavarok a média hálójában. 60 éves a Közgáz. Jubileumi tudományos ülés. Budapest, 2008. október 3.

Forgács A.: A média szerepe a táplálkozásban. Magyar Elhízástudományi Társaság tudományos ülése. Budapest, 2008. október 6.

(A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Pszichológia szak III. évfolyamának hallgatója)